A füves néne, mert csak így hívták a goldonbori népek, már hajnalhasadás előtt tett-vett, ezért a hajnal kicsit neheztelt is rá, mert sosem tudott a füves nénéhez elég korán meghajnalodni, mert füves néne mindig megelőzte őt.

Na-mármost! Füves néne legelőször megetette, megszerette az erdő házikója közelében élő állatkáit, majd reggelit készített magának abból a sok jóságból, finomságból, mellyel az erdő ajándékozta meg. Jólesőn elfogyasztotta ételét, majd kicsit megpihent azon az öreg padon, melyet annak idején párja faragott. Meg is simogatta a támláját minden egyes alkalommal, amikor megpihent rajta. Megpihent a jó öreg padon, el is szunyókált kicsit, ám ez alkalommal valami az orrát megpiszkálta, mire füves néne nagyot tüsszentett, s persze azonnal fel is ébredt szendergéséből.

- Mi történik? - kérdezte... Ki van itt?

- Óh, csak én lennék itt füves néne, én a tavi tündérke. - Hm. Mi szél hozott ide hozzám? - kérdezte kedvesen füves néne. Tündérke izgatottan kezdett bele mondanivalójába.

- Tudod füves néne én aggódom, és el is mondom neked, hogy miért. Tudod milyen mesébe illően csodálatos a goldonbori tó kék vize ..., na-mármost, valami történik vele, mert már nem mindenhol meseszép kék, hanem zöldes, sárgás-pirosas színek is megjelentek benne.

- Nem tudom, drága füves néne, de el kellett hozzád jönnöm, mert te   biztosan segíteni tudsz a mesébe illően csodálatos kék vizű tavon.   - Tudod mit tavi tündérke? Induljunk azonnal, nézzük meg, látunk-e valamit. - Jaj de jó! - ujjongott tavi tündérke - és máris lekászálódott füves néne orra közvetlen közeléből, így füves néne is kicsit megkönnyebbülhetett.

- De milyen, milyen furcsa! - gondolkodott füves néne - furcsa, igen furcsa, hogy senki más nem vette ezt észre ...

Füves néne behajtotta a kis kertkaput, mert mondanom sem kell, hogy zárni semmit sem kellett, és elindultak a mesébe illően csodálatos kék vizű tó felé. Útjuk során sokféle erdei népekkel is találkoztak, s, ha már füves néne útnak indul valahová, mint most is, füves kosárkáját mindig magával viszi.

Tavi tündérke egyik virág mellől a másikhoz ugrabugrált, táncos jókedvét időnként csak az emlékezet árnyékolta be, mert emlékeztek?

Valami baj lehet a mesébe illően csodálatos kék vizű tóval. Tavi tündér ide-oda ugrabugrált, füves néne le-lehajolt egy-egy, meg kettő-három csudaerejű növényhez, és már meg is érkeztek a mesébe illően csodálatos kék vizű tó partjához. Szusszantak egyet-kettőt, majd füves néne igen csak meresztgette szemeit, lát-e valami különöset a tó vizében, de nem látott semmit.

- Kis tündérkém! -szólt tavi tündérkéhez füves néne, csalódást kell okoznom neked, de sajnos semmi különöset nem látok.

- De te tavi tündérkém, hogyhogy nem látsz semmit sem?

- Most akkor mitévők legyünk? - S füves néne lekuporodott a fűre, mely zöldebb már nem is lehetett volna, és nekilátott egy kiadós pihenésnek, amikor ... - Ehe!, uhum!, khm!..,-re figyelt fel másodmagával, tavi tündérkével együtt.

- Pszt! Figyelj csak! Mi volt ez? - kérdezte halkan füves néne.

- Hallottad te is? - Igen, hallottam!... Nézd csak füves néne! Kicsit odébb a csillagbokrok felől érkeztek a hangok ... De mikorra tündérke e szavakat kimondta, hirtelen előbújt a csillagbokrok rejtekéből a hangok gazdája, egy szépséges tündér fiúcska.

- Hej, te! Mit lapultál ott nagy csendesen? - ripakodott rá tavi tündérke!  -Igen is, én nem lapultam! - szólt a tündér fiúcska. Csak elbújtam egy kicsit, mert nem tudtam kik jönnek errefelé az úton. - Jól van! - szólt füves néne, akkor most gyere közelebb, dugjunk össze a fejünket, és találjunk ki valamit, hogy segítsünk szépséges tavunkon. Bár az az én nagy bajom fiam, hogy még azt sem látom, hogy van-e baj egyáltalán ... A szépséges tündér fiúcskát nem kellett kétszer invitálni, máris ott csücsült füves néne és tavi tündérke között, majd így szólt:

- Miért kerestek rosszat, vagy bajt? Nincs itt sem rossz, sem baj.

- Hogy te mennyire balga vagy! - ripakodott rá tavi tündérke.

- Nem, nem én! Nem vagyok balga! Nincs itt semmi rossz, semmi baj, higgyétek el nekem.

S, ahogy eképpen próbálta a szépséges tündér fiúcska füves nénét és tavi tündérkét meggyőzni, amerre a szem ellátni volt képes, az előttük lágyan ringatódzó tavi hullámokat színesre festették valamik, mintha ezernyi csodálatos virág nyílt volna ki a mesébe illően kék vizű tó vizén .... Nosza! Ahányan csak eddig tanakodtak, mindnyájan felpattantak, s egészen térdig gázoltak a mesébe illően kék vizű tó vizébe, hogy még jobban láthassák mi történik ott ... Hát lássatok csudát! A tó vizéből kirepülvén, vígan szárnyalva a tó víztükre felett gyönyörű, színes teremtmények lepték el a kék vizű tó vízinövényekkel benőtt részét .... Oly szépséges táncot repültek-jártak, hogy aki láthatta, biztosan sosem felejti el. Tavi tündérke azonnal odarepült...Füves néne, mert nem tudott úszni, továbbra is csak a szemeit tudta meresztgetni, de azt nagyon! A szépséges tündér fiúcska hipp-hopp a kék vizű tó vízinövényekkel benőtt részének egyik szépséges palántáján csücsült, onnan érdeklődött a történések felől.

Füves néne igen izgatottan kiáltozott, hogy mondják meg már neki is, mi történik, vagy elfelejtették, hogy ő is ott van?

S hirtelen a tó vizének vízinövényekkel benőtt része felől a szépséges, színes teremtmények füves néne köré sokasodtak ... Megpihentek a vállán, a füle tövén, a szoknyája szegletén... - Oh, Teremtőm! Tudom már kik, s mifélék vagytok ti! - örömködött füves néne. S egy régi történet elbeszélésébe kezdett:

- Réges-régen kedveskéim, amikor én még kisleány voltam, az én drága nagyikám is füves asszony volt, s volt egy kopott fedeles könyve, amit mindig rejtve tartott. Ebben a könyvecskében oly csodás titkok voltak leírva, melyek az emberiség jóllétét voltak hivatottak szolgálni. De, hogy rossz kezekbe ne kerülhessen, az én nagyikám titkos helyen tartotta.

Aztán tudjátok, egy napsütéses délutáni napon az én nagyikám örökre elaludt. A nagypapám valamivel később kézen fogott engem, és elvitt egy nagy odvas fához, a fa odvának belsejéből egy fadobozkát vett elő, azt felnyitotta, és a kezembe adta a nagymama titkos könyvét. Majd e szavakat mondta nekem: "Drága kisunokám! Majd ha egyszer felnősz, s te is talán a Természet szépséges, békés, lágy ölén kívánsz élni, szolgálni... Lapozd fel e könyvet, vedd hasznát, de ne felejts el emlékezni drága nagyanyádra sem". - Aztán, folytatta füves néne, egy hajnalon nagy riadalomra ébredtünk, mert a szomszéd csűrje kigyulladt, és akkora viharos szél fújt, hogy a tűz sokfelé továbbterjedt. Mindenki igyekezett a tüzet megfékezni, de nem jártak sikerrel. A tűz a széllel párosulva erősebbnek bizonyult. Akkortájt majdnem mindenki elhagyta azt a falucskát, ahol addig boldogan éldegéltünk. Lovon, szamáron, szekéren, ki, ahogyan tudott új otthont keresett magának, én is nagyapámmal így jutottam Goldonborba.

Hosszú ideig nem kerestük a nagymama titkos könyvét, de egy napon eszembe jutott, vajon hol lehet? Kerestem egyedül, kerestem nagyapámmal, de sehol sem találtuk ... Bele kellett nyugodnom, hogy talán a tűzvész miatt örökre elveszett.

S bizony füves néne e szavait a szépséges színes teremtmények is hallották. Néhányuk azonnal visszarepült a mesébe illően kék vizű tóhoz, lebuktak a tó vizébe, s néhány pillanat múlva kecses kis lábaik között megtartva valamit hoztak magukkal.

- Hát, ha hiszitek, ha nem! A réges-régi titkos kis könyvecske volt az, melyről füves néne azt hitte, hogy örökre elveszett.

Nagy volt a meglepetés, majd az öröm, hogy nem is lehet róla beszélni ... Aztán az egyik vízi pillangó, tavi pillangó meglengette szárnyait a titkos könyvecske lapjai felett, és a lapok megperdültek, mintha egy különös varázslatos táncba fognának, és hirtelen a "tánc" megtorpant ott, ahol a kis titkos könyvecske lapjai felfedték a titokzatos színváltozást okozó tavi, vízi pillangók történetét. Halljátok hát a tavi, vízi pillangók titokzatos történetét, mely Goldonbor mesébe illően szép kék vizű tavának színváltozását is okozta. Így szólt a varázslatos történet: Minden 250. esztendőben, csupán egyetlen teliholdas éjszakán, amikor annyi csillag tükröződik a tó vízében, amennyi az ősi történetben meg vagyon írva, ismét megszületnek a tavi pillangók, hogy egy varázslatos időre megújhodást hozzanak a Nagy Természetben mindeneknek, és az kitarthasson mindaddig, ameddig ismét eljövend a titokzatos idő, amikor mindez megismétlődhet.

Mindenki aki láthatóan jelen volt, és bizonyára azok, akik láthatatlanok maradtak, mélyen megilletődtek e tudás hallatán. S egyszer csak megszólalt az egyik tavi pillangó, mely jól láthatóan minden más tavi pillangónál nagyobb és szebb is volt. Így szólt:

- Füves néne! Fogadd el tőlünk e titokzatos könyvecskét, mely valójában téged illet meg. Mi csupán vigyáztunk rá, és most visszaadjuk neked, hogy még sok jót, és szépet hozhasson az emberek életébe.

Füves néne meghatottan fogta két kezébe a kis könyvecskét, mely érdekes módon egy cseppet sem volt nedves ... Megköszönte, jól magához szorította, majd búcsút intettek egymásnak.

Füves néne még egy ideig elmerült a tavi pillangók színkavalkádos táncának varázslatos szépségében, majd felcihelődött, s most már a kis könyvecskével együtt indult erdei házikójába, hogy megpihenjen. Amíg hazafelé bandukolt, elgondolkodott azon is, mennyire varázslatosan egyszerű volt a magyarázat a mesébe illően kék vizű tó színváltozásának okára, de hát igaz, ami igaz, senkinek eszébe nem jutott volna. No, persze az is igaz, - tette hozzá huncut mosollyal füves néne -, hogy nem is láthatta e mesés színváltozást, a tavi pillangók színkavalkádos varázslatos táncát mindenki ... Hát, ha így van, jól van ez így! - tette rá nagy nyomatékkal a pontot füves néne, vagyis a megnyugtató befejezést e történet végére.

Másnap a goldonbori szép tájékon ismét hasadt a hajnal, a népek firegtek-forogtak, tettek-vettek, mint ahogyan addig is. S megtörtént ez mindaddig, ameddig életük egy pillanatában a virágok még színesebbekké váltak, a kék égbolt még égszínkékebbé, s varázslatos színű, illatú pillangószárnyakon elrepültek egy másik világba ..."